Én, aki a diaszpórában élek vagy ötven valahány éve érzem azt, hogy egyre fontosabbak az ünnepek. Ugyan minden évben megemlékezünk róla, elővesszük, megsimogatjuk, leporoljuk aztán eltesszük jövőre, mert akkor is meg kell emlékezni hogy hogy is volt ez annak előtte vagy 177 évvel ezelőtt. S ezt a rituálét minden évben megtesszük. Sokszor gondoltam rá miért is van ez. Hisz mit lehet még mondani, ami új, ami érdekes, ami ad az ünnepi hangulathoz. Szerintem itt a diaszpórában ez érthető és viszonylag könnyen megmagyarázható. Az óhaza távolsága, a hovatartozás, az – Én is magyar ember vagyok éljek bármilyen távol a hazától. Ez egy nosztalgikus kapcsolat tele érzelemmel, gondolattal, történelemmel, családdal és a múlttal, ami csak egyre nő s dagad. Az ottaniaknak gondolom tükörkép, amiben mágikusan megjelenik a múlt s reflektál a jövőre. Tanít, besorol, kijelöli a helyedet, meghatározza a gondolatodat. Kellenek és jók is ezek az ünnepek. Építeni lehet rá egy otthont, egy közösséget és egy országot. Ki nem hagynám az életemből. Éld meg te is 1848-49 forradalmát és szabadságharcát, ahogy azt kell. Emelt fővel, büszkén, kellő tisztelettel és odaadással. Hidd el jót fog neked tenni